Szövetségünk nyári táborában tett sikeres 1. danos vizsgát Varga Péter. Néhány hete a csapat előtt átvehette Japánból érkezett fekete övét és dan diplomáját. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Senpai Nagy Nóra Bíborka:
- Először is gratulálok a nyári övvizsgáádhoz! Mikor és hol kezdtél karatézni?
Köszönöm szépen! Jó negyven évvel ezelőtt, 1985-ben kezdtem karatézni Nyíregyházán, Bódi István dojo-jában.
- Ez egy erős kezdés. Bár a mai gyerekek azt gondolhatják, Bódi Istvántól csak a ruhát és a felszerelést vesszük, de akkoriban az egyik legjobb magyar versenyző volt. Milyenek voltak nála az edzések?
Bódi Sensei már akkor is nagyon ismert volt otthon. Többszörös országos K.O. bajnokként sok naptáron, poszteren volt látható és nagyon tetszett, amit láttam és hallottam róla. Elhatároztam, hogy én is ezt a karatét akarom csinálni. Ünnepnap volt, ha ő tartott nekünk edzést, mert egyébként a kezdő csoportot egyik tanítványa, Varga Zoli Senpai vitte, aki éppen akkor szerelt le Szolnokról. Ő volt az első mesterem és nagy szerepe van abban, hogy eddig vitt a lendület. Imádtuk az edzéseit, belénk plántálta a kyokushin alapjait. Nagyon kemény, de jó hangulatú edzések voltak. Minden gyerek fekete öves akart rögtön lenni, de én “csak” zöld öves, mert Zoli Senpai zöld öves volt.
- Meddig tartott ez az elszántság? Ott mikor hagytad abba az edzéseket?
A lelkesedés végig megvolt. Egy atlétikai sérülés miatt a sportorvos nem javasolta a folytatást. Akkor váltottam kosárlabdára, amit azóta is szintén űzök.
- Gondolom mindig vágytál vissza, mert később visszatértél. Mikor csatlakoztál a Budai Harcművész SE-hez és mikor az újbudai csoporthoz?
Ez pontosan így van. Évekig azt álmodtam, hogy még mindig karatézom. Miután Budapestre költöztem, elkezdtem keresni, hol és miként folytathatnám. Egyszer csak szembejött velem egy poszt, ahol a feleségem unokaöccse a tavaszi táborban nagyon motiváltan tolja, ráadásul barna övvel. Rögtön megkerestem és így csatlakoztam több, mint tíz éve Sensei Fris Ferenc felnőtt csapatához, ahol valóra tudtam váltani gyerekkori álmom, és egészen zöld övig jutottam. A COVID alatt bekövetkezett változások után csatlakoztam az újbudai dojo-hoz Shihan Váczi Zoltán csapatába.
- Térjünk át a vizsgádra. Munka és család mellett nem egyszerű a felkészülés. Nálad hogy zajlott?
Szerencsére időkorlátokba nem ütköztem, ez nem volt probléma. Rászántam az időt és a család is végig támogatott a felkészülésben. Inkább a fizikai és mentális terhelés volt számomra a legnagyobb kihívás. Az utolsó kyu vizsgára való felkészülésben Sensei Kiskó Pálma sokat segített rendszerezni, szó szerint papíron vizuálizálni az edzések beosztását, amik tartalmazták a teljes palettát (erősítés, zsákedzés, otthoni feladatok stb...), és ez nekem nagyon hasznosnak bizonyult. Ezt a modellt alkalmaztam a danvizsgára való felkészüléskor is.
- Ha nem titok elárulni, korábban az 1. kyu-s vizsgád első alkalommal nem sikerült. A mai fiatalok közül sokan feladják az első nehézség után. Te hogy látod ezt? Milyen gondolatok voltak benned akkor?
Természetesen nem jó érzés, mikor nem szólítják a neved a vizsga után, de a karate erre is nagyon jó, hogy a kudarcainkat megéljük. Az élet majd úgyis nagyobb pofonokat osztogat. Ezekből a helyzetekből tanulni kell és fel kell tudni állni. Ott helyben azt éreztem, hogy visszajövök egy év múlva és megmutatom, én ezt jobban is meg tudom csinálni. Ahogy hazaértem a táborból, másnap elmentem venni egy új futócipőt és kimentem futni, pedig nagyon nem szeretek futni, viszont hajtott a vágy, hogy jobb legyek.
- Ez szerintem elég ritka, hogy rögtön ennyi motiváció legyen a javításra. De ezt követően 1 év múlva sikerült az 1. kyu-s, majd még egy év múlva, idén az 1. danos vizsgád. Mi okozta a legtöbb nehézséget a vizsga során?
Tavaly úgy éreztem, hogy gördülékenyen ment minden. A vizsga előtti napon jól rá voltam hangolódva a tábori légkörnek köszönhetően. Idén viszont ráfeszültem. Ezt éreztem az egész felkészülés folyamán is. Mindig vándorolt bennem valahol egy kis fájdalom vagy díszkomfort érzés és nem engedett el, de ennek ellenére pozitív voltam, felkészülten mentem a Mátrába. A vizsga technikai részét megterhelőbbnek éreztem a korábbiaknál, főleg, hogy akkor volt az első hőkupola és a hegyi, erdei párás levegővel együtt igazi szauna feeling alakult ki. Többször erősen koncentrálnom kellett, hogy ne veszítsem el a fókuszt. A pihenő ellenére se nyugodott le a pulzusom mire a küzdelmekhez értünk. Nagyon szerettem volna, ha az első körben hívnak fel a tatamira, hogy hamar túl legyek rajta és így is lett. Egyszer tavasszal álmodtam a vizsgáról, ahol Shihan Krasznai Tamás volt a küzdelmi bíróm. Mikor felsorakoztunk és láttam, hogy hozzá leszek beosztva, nagy mosoly ült ki az arcomra. Habár többször megcsináltuk az edzésen a vizsgaküzdelmeket, élőben valahogy hosszabbnak tűnt egy menet. Nagyon vártam már Zoli Shihant, végül ott állt előttem, és láttam a fényt az alagút végén. El se hittem, hogy itt a vége. Öt éve erre a pillanatra készültem.
- Megérkezett az öv. Milyen érzés volt először felkötni?
Nehéz megfogalmazni. Egyfajta teljességet érzek. Amikor felhívtak a pályára az első kosármeccsemen, egy letörölhetetlen vigyor ült ki percekig az arcomra: “Úristen, tényleg játszom!” Ugyanígy éreztem magam minden övszínváltásnál, amikor először hordtam az övet. Viszont most ez egy teljesen más érzés volt. A fekete öv nem csak egy következő szín, hanem egy komoly mérföldkő.
- Szokták mondani, hogy az út csak most kezdődik igazán. Te hogy képzeled az utadat a jövőben? Gyerek edzéseken is szoktál besegíteni, illetve az Újbuda Kupán bíráskodsz is. Vannak ilyen irányú terveid is?
Ez így van, én is úgy érzem, a karate még csak most kezdődik. Nagy terveim nincsenek, egyszerűen csak élvezni szeretném, amit csinálok, jobban megérteni és elgondolkodni a részleteken, azokat csiszolgatni.
- Ha visszagondolsz a fiatalkori önmagadra, mit mondanál neki, ami átsegít a nehéz időszakokon?
Sok újat nem tudnék mondani. Mivel korán kezdtem karatézni, szerencsére hamar tudtam azonosulni a “soha nem adom fel” szemlélettel és sikeresen tudtam magam mindig is motiválni. Így könnyebben megbirkóztam a nehézségekkel, mint a kortársaim.
- Korábban említetted a kosárlabdát, illetve nekünk mindig közös témánk ez. Mesélj erről egy kicsit, hogy ismerkedtél meg vele, milyen a kapcsolatod most ezzel a sporttal?
Annak idején a karate mellett még atletizáltam is versenyszerűen (magasugrás). Egy rosszul sikerült ugrás után nem tudtam felállni és a kivizsgálások alkalmával kiderült, hogy olyan “gyári” gerincproblémám van, amivel a sportorvos nem javasolta a karate folytatását. Úszást ajánlott helyette, de azt nagyon untam. Akkor jöttek be Magyarországra a külföldi műholdas csatornák, ahol amerikai kosárlabdát lehetett nézni napi szinten. Engem azonnal megfogott a változatossága, szépsége és az a súlypontemelkedés, ami oda kellett. Hamarosan bekéredzkedtem a legjobb edzőhöz egy gimnazista csapatba és elkezdtem magamba szívni a tudást. Csak középiskolai bajnokságokban indultunk. Edzéseink után mindig jöttek este az öregfiúk játszani. Többen közülük korábbi NB I-es játékosok is voltak. Gondoltam, majd ha felnőtt leszek, én is így fogok járni edzeni munka után. Így is lett, jelenleg egy hasonló hobbi csapatban játszom heti egyszer, de nem neveztünk be egyik bajnokságba se. Két fiam van, ők még korábban elkezdtek kosarazni, mint én. A Honvéd zuglói utánpótlás csapatában játszanak. Nálam sokkal magasabbak és ügyesebbek. Igazi kosaras alkatuk van.
- Mit gondolsz, mik azok az értékek, amiket innen át tudsz emelni a karatéba?
Igazából nálam ez fordítva történt. Mivel hamarabb karatéztam, onnan emeltem át értékeket később. A karaténak elég szigorú az egész keretrendszere, és a hierarchián alapuló, tradíciókat tisztelő edzések után őszintén szólva visszaesés volt részt venni kosárlabda edzéseken ebből a szempontból. Nem éreztem azt a kitartást, céltudatosságot és tiszteletet sem a társaim körében, amit korábban a karate világában megtapasztaltam. Én ezeket az értékeket vittem át magammal és így is edzettem. Bizonyára egy verseny csapatnál másképpen működik ez, mint tömegsport szinten, de ez engem akkor is meglepett, mivel a karatéban sem profiként edzettem, mégis mindenki keményen tolta.
- Ezen kívül mivel töltöd szívesen a szabadidődet?
Óvodás korom óta szeretek dobolni és biciklizni, amiből később motorozás lett. Sajnos - és ez biztos az én hibám - egyre ritkábban találok időt rájuk. De most, hogy mondtad, be is ülök a dobszerkó mögé.
- Köszönöm szépen a beszélgetést, még egyszer gratulálok!